Terelő tábor

2013.08.06.

Idén ismét voltunk beauceronos terelő táborban, Leczki Saci vezetésével. Hasonlóan szuper élményekkel tértünk haza, mint tavaly. Igazi kánikulai melegben keltünk útra, a 40 fok közeli hőmérsékletet csak a légkondi enyhítette valamelyest. Útközben volt egy kis elintéznivalóm Budapesten, ezért tartottunk is ott egy rövid pihenőt egy lakótelepi parkolóban egy park mellett. Kiengedtem a kutyákat egyet bóklászni. Nagyon nem voltak aktívak a melegben. Kis idő múltán le is heveredtek mellém. Hívtak telefonon, majd miután befejeztem a beszélgetést hiányérzetem lett :) Árpikutya nem volt sehol. Körülnéztem, megkerültem az autókat, de csak nem látszott sehol. Pár hívás után az egyik épület földszintjén lévő használtruha-kereskedésből sétált ki, mint aki végigmustrálta az árut és nem talált kedvére valót...

Még Kutyák bő egy órás út után értünk el Portelekre, Jászberény mellé. Itt található a Szarvas Tanya, a tábor helyszíne. A jászsági tanyavilág belsejében, hangulatos környezetben, távol a civilizáció zajától. Egyetlen szépséghiba a tavalyhoz képest, hogy a tanya közelében a szép nagy árnyat adó fákat tarra vágták. Az első egészségügyi sétánk alatt arra lettünk figyelmesek, hogy olyan furcsán lépkednek a kutyák. Ekkor döbbentünk rá, hogy milyen forró is a talaj A száraz homokot egész nap tűzte a nap. A lábbelimből kilépve leteszteltem és tűzforró volt. Gyorsan vissza is mentünk a tanyára. A sátrunkat árnyékos helyre állítottuk, majd kicsit akklimatizálódtunk, üdvözöltük a régi és új ismerősöket.

A Kutyák meleg miatt viszonylag későn kezdődött az esti terelés, és korán a reggeli. A második napon ugyan időlegesen enyhült egy kicsit az idő, de szép lassan visszatért a sivatagi klíma. Portelek rászolgál a nevére, mert hatalmas a por, erre még a szárazság is rádolgozott. Ezt leszámítva azonban nagyon hangulatos, szép a hely. A kora reggeli terelés után reggeli, pihenés, beszélgetés szokott lenni a program. Napközben egyik nap agilityztünk, másik nap frizbiztünk. A meleg ellenére élvezték a kutyák és aktívak voltak. Délután félig ebéd-félig vacsora után következett a terelés, általában 6 órától. Ez el szokott tartani sötétedésig. Utána megbeszéltük a nap tapasztalatait, beszélgettünk, majd felkészültünk a következő nap fáradalmaira. Minden éjszaka úgy aludtam, mint a bunda. Az étkezések nagyon bőségesek voltak, mindig bőségesen tudtam lakmározni, kifejezetten finom, házias ételekből. A körülmények tehát adottak voltak a jó hangulatú és igényes szakmai munkához. Nem is volt benne hiány hiszen Saci különleges elhivatottsággal tanított minket a terelés mesterségére. Végtelen türelemmel és kifogyhatatlan energiával kormányozta végig a tréningeket. Ennek köszönhetően Ganttal ismét sokat léptünk előre.

A Kutyák tavalyi tábor óta egyszer voltunk Hárskúton, ahol kissé magunkra hagytak minket a nyájjal. Ezt ki is használtuk és önállóan átgyakoroltunk mindent, amit az első táborban tanultunk. A mostani kezdésen Ganttal már rutinosan vettük fel a birkákat és hamar belerázódtunk a munkába. Az derült ki, hogy ki-kicsúszkál, kissé laza a fegyelme, nem azonnal fekszik, rám tolja a nyájat. Rendszeresen az szokott lenni, hogy elindítjuk a birkákat és amikor Gant „balanszol”, és haladunk, akkor olyan tempóban jön rám a nyáj, hogy ha lassan kocogok még akkor is elsodornak, belém jönnek. Így nem könnyű és nem is kényelmes haladni. Szerencsére találtunk megoldást. Az történt ugyanis, hogy amíg hátrálva megyek, vagy hátranézek, addig Gant jófiú, amikor viszont előre, akkor elkezd szemétkedni és be-bebök a birkákhoz, akik ugye emiatt gyorsabban jönnek. Itt tehát fegyelmezésre volt szükség. Ez nem is olyan egyszerű, hiszen nagyon jól kell pozicionálni a tiltást és egyből mögé tenni az oldást, dicséretet, hiszen nem a terelő viselkedést, a balanszolást akarom tiltani, csupán a bebökdöséseket. Ha a letiltásra elbizonytalanodik a kutya, akkor nem jó az egész. Gant a birka mellett annyira nem érzékeny, én pedig nem méreteztem túl a tiltást, így hellyel-közzel néhány tréning alatt sikerült beállítani a távolságot, hogy ne tolja rám a nyájat. Még nem tökéletes, mert a tréningek legelején azért még túl vehemens de egy-két jelzés után visszavesz és láss csodát! tudunk a nyájjal kényelmesen haladni.

Kitűztük célul a terelő munkavizsgát, ezért ennek a feladatait gyakoroltuk. Kihajtás, haladás, legeltetés, megállítás, különböző pályaelemeken való áthaladás, majd behajtás. Mindegyik részfeladatnak megvan a maga protokollja. Saját kárunkon is tapasztalhattuk mennyire fontos, hogy jó helyre, jó távolságba fektessük a kutyát, ellenkező esetben lehet összevadászni a szétszaladt nyájat. A tábor vége felé Darwinnak, aki az assistant dog (olyan rutinos terelőkutya, aki a tanuló kutya munkáját támogatja, pl. összeszedi a nyájat, ha szétmentek) szerepét töltötte be, már alig akadt feladata, olyan ügyesek voltak a tanuló kutyák. Ha minden jól megy, a jövő héten 5 kutya fog vizsgázni, köztük Gant is.

Árpikutya Kutyák sem unatkozott, azon kívül, hogy sokat rosszalkodott, az agilityből és a frizbiből ő is kivette a részét. Voltak macskák is, akikkel ugyan nem barátkozott meg, de ha nem futottak el előle, akkor egész normálisan viselkedett mellettük. Egyikük még oldalba is vágta, ahogy elhaladt mellette, nagyon aranyos volt :)

Ismét egy jó hangulatú csapatban, szuper trénerrel, kiváló vendéglátással tölthettünk el egy hetet, köszönjük mindenkinek, aki részese volt. Mi nagyon élveztük, és várjuk a következőt!

Teljes galéria: Terelő Tábor FRPK Portelek, - 2013.07.29-08.03.

 

Terelés

2013.04.23.

Ezen a hétvégén sem unatkoztunk. Tavaly nyár óta először voltunk ismét terelni Ganttal. A helyszín egy Bakony melletti falu, Hárskút. Összesen nyolcan mentünk a kutyasuliból, többen közülük először találkoztak birkákkal.

Utoljára előző év augusztusában voltunk egy terelő táborban, Gant ott ismerkedett meg a juhokkal először, nagyon megszerettük a terelést. Sajnos azóta nem sikerült újra nyáj közelébe kerülnünk... mostanáig. Nagyon vártam, mire fogunk emlékezni.

Nem kellett csalódnom, ismét hatalmas élmény volt. Az elején azért ügyetlenkedtünk egy sort, amíg én is és Gant is előhívtuk az emlékezetünkből a régóta porosodó információkat. Először a nyáj kerülése, majd a balanszolás, először a kutya felé fordulva, hátrálva, majd a menetirány felé fordulva, Gant mögöttem is tette a dolgát. Eleinte nagyobb segítségeket, több irányítást adtam neki, majd ahogy kezdett ráérezni és én is megbízni benne, úgy hagytam egyre önállóbbá válni. Gyakorlatilag kétszer tíz perc alatt összehoztuk azt a szintet, ahol tavaly abbahagytuk. Meg kell említenem, hogy nagyon kezes, össze- illetve emberhez tartó birkáink voltak. Egyedüli malőr az volt, hogy egyikük szertetett - akár minden ok nélkül is - dacolni és szembefordulni a kutyákkal.

 

Volt néhány különösen kedves élményem is:

Harmadik körben már egy kicsit fáradtabb volt a nyáj, nem akart kijönni a karámból. Került Gant egyik oldalról, majd a másikról, de nem mozdultak. Tudni kell róla, hogy finom úriember módon bánik a juhokkal, nem ugat, nem csipked. Most viszont, anélkül, hogy bármi egyebet kértem volna tőle, látva, hogy nem mozdulnak, tudva, hogy én azt szeretném, hogy kihozza őket, rájuk toppantott, ugatott, megdöngette a karám oldalát, becsipkedett a kerítés lécei között. Nem hittem volna, hogy ennyire önálló és jó problémamegoldó tud lenni. Így hamarosan kimozdítottuk a csökönyös birkákat a karámból.

Amíg a többiek dolgoztak, addig mi egy ötven méterrel arrébb táboroztunk, Gantot lefektettem és a fotómasinával közelebb osontam a birkákhoz és az épp dolgozó pároshoz. Egyik párosnak eleinte nem akarózott sikerülni a terelő viselkedés, újra és újra odacsípés, visszafegyelmezés váltotta egymást. Gant erre egy idő után a helyben maradásból odaszaladt hozzám, lefeküdt mellém és sokat mondón rám nézett: "Hadd csináljam én, Gazdi, biztos tudnék segíteni!". Ahelyett, hogy a nyájhoz rohant volna, pedig nem figyeltem rá és nem voltam útban, mégis nekem szólt, hogy dolga lenne. Ezeket az érzéseket nem is lehet leírni vagy átadni.

Volt egy kellemetlen meglepetésünk is. Ahogy telt a nap, a birkák a karámból egyre nehezebben jöttek ki. Gondoltam, megpróbálom beküldeni Gantot, belülről biztos jobban megy neki. Arra azonban nem gondoltam, hogy a gonosz ürü aki már kint is fente a szarvát a kutyákra, csak erre várt, és egy óvatlan pillanatban nekilökte szegény csikót a karám oldalának. Gant csak nyögni tudott egyet meglepetésében, miközben nagy kerek szemekkel nézett rám, mintha azt panaszolta volna, hogy ezt tiltják a játékszabályok. Szerencsére egyéb következménye nem lett a dolognak, Gant nem vette a lelkére a támadást, így hamarosan kihajtottuk a birkákat.

 

Miután egy-egy kör végigment, hagytuk pihenni a barikat és elmentünk a kutyákkal a közeli forráshoz, ahol egy kis tavacskában még pancsolni is tudtak. Igazán idilli hely a Bakony oldalában, mészkő, medvehagyma, hatalmas bükkfák.

Mivel Gabi - a házigazda - nem nagyon ért rá segíteni (éppen vetettek ezerrel, mert a viszontagságos márciusi időjárás miatt elmaradásban voltak), ezért jobbára magunk próbálkoztunk. Miután felelevenítettük a régi tudományunkat, nekiálltunk újabb dolgokkal is kísérletezni. Próbáltam a legelésző nyájat minél távolabbról behozatni. Próbálkoztam azon dolgozni, hogy ne olyan tempóban hajtsa rám Gant a juhokat, hogy kocognom kelljen előttük. Emellett pedig szlalomoztunk velük a fák között, mentünk mindenfelé. A nap végére úgy éreztem, hogy a világból is ki tudnánk menni így. Alig várjuk már a következő lehetőséget.

A többiek is nagyon ügyesek voltak. Annyira jó látni, hogy a birkát még sosem látott kutyák a kezdeti bizonytalanság után pár másodperc alatt hogyan kapcsolnak át az ösztönös viselkedésre. Emellett azt is megtapasztaltuk, hogy nem elég az ösztön, kell mellé a gazda is, aki irányítja az eseményeket, mert anélkül káosz van. A kutya segítőtárs, aki a saját feladatát értheti nagyon profin is, de az irányítás felelősségét nem ő hordozza, hanem az ember.

Teljes galéria: Terelés, Hárskút - 2013.04.20.

Videó: Gant terel

 

Agility, Obedience

2013.04.16.

Sűrű hétvégénk volt. Szombaton Árpikutyával Veszprémben voltunk agilityversenyen, vasárnap pedig Ganttal Győrben obedience vizsgán. Mindkettőről írtam egy rövid beszámolót.

 

Szuper helyszínen rendezték meg az első veszprémi agilityversenyt. Csodálatos parkos terület, sziklafallal, csörgedező patakkal, füves réttel. Az idő sem volt rossz, napos-felhős, hűvös, de száraz, leszámítva egy pár perces kis záport a végén. Maga a verseny is rendben volt, gördülékeny, versenyzőbarát lebonyolítással. Panaszunk igazából csak a saját teljesítményünkre lehet, de ezt főleg az edzéshiányra fogom, hiszen sem a hó, sem az árvíz nem tette lehetővé, hogy gyakoroljunk, így nem túlzás, hogy ősz óta nem láttunk agilitypályát. Ezek után nem meglepő a két kizárás, főleg, hogy az open pályákhoz azért még nem is vagyunk elég rutinosak Árpikutyával. Az A1ek már jól mennek, de az open futamokban el szoktunk veszni. Most is így történt, de nem bánom, ettől még vidám napunk volt. Fotóztam sokat, jól teljesít az új objektív, bár még szoknom kell.

Meg kell még jegyeznem, hogy abszolút pozitív élményeim vannak a kutyás viszonyokat illetően. Annak ellenére, hogy Veszprém kedvelt parkjában volt a verseny és sok néző, járókelő volt a környéken, sokan szabadon engedték a kutyájukat, akik kulturáltan tudtak viselkedni, játszani, létezni a pálya környékén, illetve a parkban, amivel sem a versenyt, sem a nézőket, sem a járókelőket nem zavarták meg. Ausztriai, szlovéniai élményeim közel sem voltak ilyen jók, ott szigorúan mindenki pórázon mászkált és nagy ívben kerültek minket, nehogy összetalálkozhassanak a kutyák. Itt jóval természetesebb volt a hangulat, de nem kaotikus. Nem voltak szanaszét lézengő kutyák. Azért részletezem ezt ennyire, mert az utóbbi időkben szinte teljesen kimaradtam a magyar agilitys világból, tehát nem voltak friss élményeim.

A pálya mellett csörgedezett egy kis patak, aminek a medre kavicsos volt. Aki ismeri Árpikutyát, innentől már ki is találhatja, mi volt a kedvenc szabadidős elfoglaltsága. Talált :) Jó pár kavicsot kimentett a vízből. Egyébként ügyesen viselkedett önmagához képest, a bűnlajstroma nem lett fél oldalnál hosszabb, annak a nagy részét is az tette ki, hogy folyton kiült a boxa elé, ahelyett, hogy bent pihent volna, de ő már csak ilyen rosszcsont.

 

Másnap Győrbe mentünk Ganttal, obedience vizsgára. Legelsőként kellett pályára lépnünk, ezért időben elindultunk, hogy legyen időnk akklimatizálódni, bemelegíteni. Családias hangulatú rendezvény volt, viszonylag kevés indulóval. A teljesítményünkre nem lehet panasz, egyedül a négyzetbe küldést rontottuk el megint (ősszel is ez volt a 0 pontos gyakorlatunk), hiába gyakoroltam rengeteget. Ha az meglett volna, akkor meg lett volna a kitűnő minősítés és készülhettünk volna az 1-es szintre, így viszont lecsúsztunk róla és maradunk kezdőben. Azonban így is a második legjobb eredményünk lett. A távolságkontrollnak kifejezetten örültem, ebben léptünk a legtöbbet előre, de Gant egész teljesítménye rendben volt. Lehetett volna vidámabb, oldottabb, de így sem volt vészes. Azt a négyzetet meg lesz időnk őszig felgyúrni...

Itt is folyt valami víz a pálya mögött, de ez - mint később kiderült - elég mély volt, de ránézésre nem nagy, inkább patak, mint folyó. Gant nincs oda a vízért, így csak csánkig lépett bele, iszogatott. Én biztattam, hogy nyugodtan menjen beljebb, nem tudtam milyen mély. Ő arra számított, hogy sekély, így bátran beletrappolt, mígnem eltűnt lába alól a talaj és a feje búbjáig elmerült. Meglepetésében a túlsó parton kászálódott ki.

Szegény csikó most volt igazán bajban. Én ezen az oldalon, ő a túlparton és köztünk a veszedelmes víz. Szegénynek beletellett kis időbe, amíg megacélozta az akaratát és összegyűjtötte lelkierejét. Egy nagy ugrással próbált átjutni hozzám, de szegény ismét pórul járt, mert ahhoz azért széles volt a víz, hogy át lehessen ugorni, így beleloccsant a közepébe, ismét feje búbjáig. Hát így történt a kiscsikó és a mélyvíz találkozása.

Teljes galéria: Agilityverseny, Veszprém - 2013.04.13.

Teljes galéria: Obedience vizsga, Győr - 2013.04.14.

 

Élünk, jól vagyunk

2013.03.30.

Lassan fél év is eltelt utolsó írásom óta. Már hivatkoztam a facebookra, valóban markánsan átvette a blogok szerepét, de azért nem teljesen, a kettő jól megférhet egymás mellett. Feltéve ha van az embernek mondani... írni valója. Nekem most van.

Rászántam magam és beruháztam álmaim objektívébe, vagy is inkább reális álmaim objektívjébe, mert nem egy 300mm 2.8-ról van szó, meg nem is újról, no de az én költségvetésemhez mérten használtan is borsos árú darabhoz sikerült hozzájutnom.

Ahogy szerkesztgettem az alábbi képeket, folyamatosan ámultam a rajzolatán. Fotózni még meg kell tanulnom vele, mert sok bemozdult, meg az akciók közül több nem sikerült, de ezek egyértelműen nem a technológia hibái (míg a régebbi üvegeknél gyakran fogtam rájuk - szerintem joggal). Most már nincs mentség, a technika közel áll a tökéleteshez. Borús idő, erdő, gyorsan mozgó erdei szörnyek sem jelenthetnek akadályt.

A kutyák a legjobb formájukat hozták, rájuk nem lehet panaszom. Szépek, mint mindig :)

Ja igen, ha már ennyit áradoztam róla, illene elárulnom, hogy a képek egy Canon 70-200 2.8 L-es objektívvel készültek. Reszkessen minden négylábú és kétlábú, aki az objektívem elé kerül :)

Megtekintve: 750

Megtekintve: 736

Megtekintve: 724

Megtekintve: 730

Megtekintve: 715

Megtekintve: 708

Megtekintve: 729

Megtekintve: 703

Megtekintve: 697

 

Összesen 36 kép tartozik a cikkhez.

Tekintsd meg a többit is!

 

Obedience bajnokság

2012.10.31.

Nem sokkal 5 után indultunk. Épp elkezdett szállingózni a hó. A kutyák kipihenten foglalták el a helyüket az autóban, én azonban a korai keléstől kissé fáradtan ültem a volánhoz. A kapkodást és a késést elkerülendő hagytam időt bőven odaérkezni, így hiába a szakadó hó, az erős szél és a sötét hajnal, szépen, időben megérkeztünk. Mosonmagyaróváron sem volt biztatóbb az idő. Hó ugyan Sárvártól északra már nem esett, volt helyette metszően hideg szél. Árpikutya a 3-as startszámot kapta, Gant a 18-ast. Ha én választhattam volna, akkor én is hasonlóan szerettem volna. Árpikutya már az egészségügyi séta alatt gyanúsan vidám és energikus volt, de ekkor még nem sejtettem rosszat. Érkeztek a versenyzők, sok ismerős arcot láttam. Nem volt túl nagy létszám, kb. 30 induló, ebből kb. 20 kezdő.

Eljött a pályára lépés ideje. Az első feladat csoportos, egyszerre 4-5 kutya és vezetője foglal helyet egymástól 3 méterre, majd 5 lépéses helyben maradás az első feladat, az első 20 másodpercig bírta Árpikutya, utána elkezdett mindenfélét csinálni. Felült, pattogott, ugatott. Szóval az első gyakorlatunk ugrott, Árpikutya túl eleven volt. Utána is végig csóvált, figyelt, élénk és vidám volt, de fegyelmezettnek épp nem mondható. Az apport gyakorlata is viccesre sikerült. Nem várta meg, amíg indítottam, hanem egyből szaladt a kidobott fa után, majd nem hozzám hozta, hanem tett vele egy vidám kört, csak utána ért oda hozzám. Majd a gyakorlat után is a fa érdekelte, amit a segédbírónak kellett adni és ő vitte le a pályáról. Árpikutya ment volna vele játszani. Tehát összességében enyhén szólva szétszórtak voltunk. A feladatok megvoltak nagyrészt, más 0 pontosunk nem lett, de mind olyan „árpikutyás” volt. Végül még épp belefértünk a jó minősítésbe 176,5 ponttal. Nem voltam elégedetlen, mert a hangulata, munkakedve megvolt, csak épp az mutatkozott meg, ami egyébként is a mindennapjainkban, hogy mindenről megvan a saját elképzelése. Nála nagyon résen kell lenni. Egy héttel korábban Budapesten K99 E4-et vizsgáztunk, ott jó formában volt. Közel 20 fokkal melegebb volt, nem teljesen idegen közegben dolgoztunk. A helyben maradáson és az előreküldésen kívül csupa kitűnő és nagyon jó minősítéseket szereztünk, a két említett gyakorlatot pedig tudtam, hogy nem csiszoltuk eleget. A két esemény tapasztalatai alapján vannak ötleteim, hogy merre tovább. Szinteket egyelőre nem lépünk, hanem koncentrációt és önuralmat alapozunk.

Gant ügyes volt. Ő a múlt heti K99-en volt nagyon szétszórt. Nem úgy, mint Árpi, hanem figyelmetlen, alulmotivált, pontatlan. Meg is lepődtem, hiszen nem erre számítottam. Megfelelő minősítéssel vizsgáztunk, holott minimum nagyon jóra készültem. Így nagyon kíváncsi voltam, most milyen lesz. Sacival még tréningeztünk egyet szerdán, ott ügyes volt Gant (és Árpi is), így azért bizakodtam. 18-asként már a vége felé voltunk, volt alkalmam megfigyelni a többieket, kicsit kiismerni a bírói gyakorlatot is. Egy hangyányit magabiztosabban léptem a pályára Ganttal. A csoportos gyakorlata nagyon szépen sikerült, egy felvezetői hiba miatt vesztettünk pontot, korábban felvettük az alapállást a gyakorlat végén, mint kellett volna. Az egyéniben a követése szép volt, néhol lehetett volna koncentráltabb, keveset gyakoroltunk úgy, hogy semmi megerősítést nem adtam neki. Menetközben ültetése, behívása is jó volt. A lábhoz kerülésen kell még pontosítanom, ott egy picit félre ül, csak igazodással pontosít. A négyzetbe küldés (box) volt a nagy betlink. Gant nagy lendülettel szaladt, egyből feküdt, de trampli testével csak kicsit tért el balra, már a négyzet mellett sikerült feküdnie. 0 pont. Számítottam előre, hogy itt kétesélyes lesz a dolog. Vissza fogunk lépni és pontosítjuk a gyakorlatot, hogy még egyszer ne essünk ilyen hibába. Apporton apróságokat lehet csiszolni, az még bőven nincs készen, de hozta Gant a jobbik formáját. Volt még a kézjel, vagyis a távolságkontroll, obedience-ben hangjelet is lehet adni. Itt is van mit csiszolnunk, mert Gant úgy vált pozíciót, hogy közben közelebb kerül hozzám. Összességében elégedett voltam vele, végig vidám, felszabadult állapotban volt, és emellett koncentrált és pontos is. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, a bírónak is tetszett a munkánk. Nem sokon múlt a kitűnő minősítés. Összesítésben V. helyezettek lettünk, ami így, hogy Gant alig több, mint 4 hónapja van nálam és ez az első obedience versenyünk, szerintem abszolút vállalható, mindemellett látom, hogy sokkal több is van benne, csak türelem és kitartás kell a gyakorlatok pontosításához.

Megtanulmányoztam a magasabb szintű feladatokat is és arra jutottam, hogy az 1-estől nem állunk messze, igazából a menetközben állítás az, amit még meg kell tanítanom, mert azzal sehogy sem állunk, de a többi feladat mind ismerős. Összességében a zimankó ellenére pozitív élményekkel, sok ajándékkal és új lelkesedéssel tértünk haza. Hamarosan neki is fogok a további gyakorlásnak. A kutyák már itt ülnek körülöttem és várják, mikor hagyom abba a pötyögést ? .

Videó

Teljes galéria: Obedience OB, Mosonmagyaróvár - 2012.10.28.

 

Büntetés vagy dicséret? - II.

2012.08.15.

(első rész)

A Kutyák bevezetőben több kérdést felvetettem, amire nyilván várják a választ a kedves olvasók. Mindezek előtt azonban tisztáznom kell, hogy természetesen semmiféle Végső Válasz birtokában nem vagyok, csupán az általam megélt tapasztalatok, a megszerzett információk és a sok-sok kutyás barátom és szakemberek alapján próbálom kialakítani az elképzeléseimet, amelyeket a gyakorlat igazol vagy olykor elvet. Még az is előfordulhat, hogy néhány év múlva úgy gondolunk vissza a jelenleg megingathatatlan bizonyossággal támogatott módszerekre, mint ma a szöges nyakörvön letaposásra. Így akárhogy is áll a ma uralkodó nézete, a legfontosabb, hogy nyitottak legyünk új elképzelések vizsgálatára, befogadására, és ha valahol eredményeket látunk, ami nem a saját kis világunkból nőtt ki, azt el tudjuk ismerni. Ahelyett, hogy véres szájjal kritizálnánk és fogást keresnénk rajta, inkább próbáljuk meg megérteni, megismerni és ha működik, akkor akár támogatni. Nem egy út vezet Rómába. Ha valaki szabadon tud sétálni a nagyvilágban a vele szívesen és vidáman együttműködő kutyával, és ezt nem egyetlen kifejezetten készséges kutyával, hanem több és ilyen-olyan kutyával is meg tudja tenni, sőt, esetleg másokat is meg tud rá tanítani, akkor elsősorban nem az érdekel, hogy csak pozitív megerősítést használt-e vagy esetleg rákiabált, megütötte, netán megrántotta szögesen is, hanem az hogy elért valamit, és jól látható módon ő is és a kutyája is kerekek, egészek és boldogok. Enélkül lehet a partvonalról fröcsögni a pórázon logó, feszült kutyával, hogy de hát így meg úgy, meg ezért hülye, meg azért elmaradott, meg nem is jól csinálta...

Tehát visszatérve a bevezetőben félbe hagyott szálhoz, ott tartottunk, hogy van a klikker, a köré fonódó pozitív megerősítés, a végtelenségig letisztult matematikai alapelvek. Ezek segítségével csodálatos dolgokra tanítottak meg mindenféle élőlényt, az aranyhalaktól kezdve, az egereken, nyulakon, galambokon, tyúkokon, kutyákon, majmokon, delfineken keresztül az emberig. De nem meglepő módon szinte minden esetben laboratóriumi, állatkerti vagy egyéb fogságbeli körülmények között, a külvilágot lehetőség szerint kizárva. A balesetekről, bizonytalanságokról pedig a legritkábban szól a fáma. A kutya az egyik olyan élőlény, amelyikhez az ember kicsit közelebb tudott kerülni falak és rácsok nélkül is és az ő esetében mutatkozik meg legmarkánsabban, hogy bizony a klikker és a pozitív megerősítés fantasztikus ugyan, de a világnak csak az egyik fele. Elméletben, steril körülmények között elég lehet csak ez a fele is, ahogy azt számos nagyszerű klikkertréner bizonyította, akik fantasztikus dolgokat értek el kutyáikkal (vagy akár más állatokkal). De valamiért főképp fedett épületekben (USÁban divatos a fedett kutyaiskola, kb mint egy üzemcsarnok), széles füves placcokon egy-egy kutyával. Ha ilyen szinten tudom kontrollálni a környezetet, akkor tudok bűvészkedni a pozitív megerősítéssel. Sőt, ha elméleti szinten gondolkozunk, akkor még az elvonó ingereket is szép lassan fokozatosan be tudom vezetni, mindaddig, amíg az általam nyújtott megerősítés a kutyának értékesebb, mint az elvonó inger vonzása. Így tudatosan tréningezhetek a kutyával, és szintén szép eredményeket érhetek el, csak az utcára vagy a kutyafuttatóra, netán az erdőbe nem fogunk kijutni egyhamar. Így én ezt a "végletekig ragaszkodunk a pozitív megerősítéshez és elvetünk bármiféle büntetést" című felfogást nem tartom teljesnek, mert a céljaim messzebbre mutatnak, mint amit a gyakorlatban eddig láttam elérni általa.

Ennek Kutyák a felfogásnak egy vadhajtása a nyugati trend, hogy műtétileg szabjuk a kutyát nekünk tetszővé. Ilyen például a hangszálműtét, hogy ne ugasson vagy az ivartalanítás, hogy ne szökjön el, ne verekedjen (ne térjünk ki ennek a tévedés mivoltára). Vagy épp a teljes elkényeztetés, hiszen amelyik kutya hatalmas túlsúllyal él, kaja mindig van előtte, meg huszonnyolc játéka szerteszét, azt a bágyadt tespedtségből nehéz kimozdítani. Valószínűleg macska után sem fog szaladni, hiszen az is erőfeszítés neki, hogy kitotyogjon a szobából az udvarra. Láthatunk ilyeneket szinte minden nagyvárosban: a gazdi szabadon sétál az - általában ivartalanított - kutyájával az utcán, szegény kutya a nagy hasától éppen csak totyogni tud, alig tartja a lépést az andalgó gazdival, szaglászni is csak ritkán szaglászik és flegmán szemléli a világot. Tény, hogy bajt sem csinál. Azonban mégsem ez a képem az ideális kutyáról.

Szintén a pozitív megerősítés fanatikusabb hívei között lehet találkozni a játékért eszeveszetten pörgő kutyával, amelyik az utcán is úgy sétál, hogy folyamatosan a gazdi zsebénél vagy a kezénél (amiben labda van) pattog, üveges szemmel: labdalabdalabda! Vannak kutyák, amelyek kifejezett zsákmányszerző ösztönnel bírnak, kölyökkortól kezdve rengeteget labdáznak (frizbiznek, sípolós maciznak stb, stb ...) velük, így érdeklődésük teljesen beszűkül a választott fétis irányába, így legyen körülötte erdő, rét, utca, park, másik kutya, macska, nyúl, őz, ők akkor is labdalabdalabda üzemmódban pattognak a gazda körül. Oké, még akár el is fogadhatjuk, hogy ez a kutyának nem annyira rossz, no de mi van akkor, ha a kutya tudja, hogy most nincs a gazdánál labda vagy épp az utca túloldalán valaki más labdázik egy jobban pattogó, szebb hangon sípoló labdával?

Félreértés Kutyák ne essék, a fent említett szemléletekben bőven van követendő és szimpatikus gondolat, csak nem szabadna túllőni a célon. Önmagában az nem baj, ha a kutya szeret labdázni és a behívás során jutalmazom esetleg labdával is. A baj a beszűkült üveges szemű kutya, melynek gazdája fürdik a gyönyörben, amikor van nála labda és anélkül ki sem lép a világba, vagy ha véletlenül mégis, akkor pánikszerűen kapaszkodik a pórázba, hiszen más kontaktusa már nincs a kutyájával.

Összegezve eddigi állításainkat: a klikker, a pozitív megerősítés és az ezen alapuló különféle speciális technikák látványos részeredményeket hozhatnak, hihetetlenül kifinomult dolgokat taníthatunk meg kutyánknak, amikre húsz évvel ezelőtt nem is gondoltunk volna. Azonban a siker csak azon múlik, hogy a kutyának tudunk-e olyan jutalmat adni, amiért cserébe inkább velünk működik együtt, mint a saját elképzeléseit, ösztönös késztetéseit követi. Egyszerűen szólva azt profin megtanítom, hogy a "fekszik!" vezényszó azt jelenti, hogy feküdjön le, de lefeküdni csak akkor fog, ha a nálam lévő jutalom értékesebb, mint az az élmény amit a környezet egyéb elvonó ingerei jelentenek. Egyszer csak erősebb lesz a környezet vonzása, mint amit a mi általunk biztosított jutalomfalat, játék, egyéb kompenzálni tud. A profi tréner abbahagyja a tréninget, mielőtt ezt a szintet elérné. Eddig oké is, de gyakorlatban mivel érem el, hogy a réten, erdőben, városban engem válasszon a kutyám az ingerekkel teli környezettel szemben? Ja és mi van, hogy ha egyszer-egyszer még is kicsúszik a kezünkből a környezet kontrollálása és megjelenik egy nem várt erős elvonó inger, amire nem vagyok felkészülve. Ez romba dönti az egész, precíz munkával, hosszú idő alatt felépített kártyavárat.

Térjünk Kutyák hát rá, hogy hol van a világnak az eddig nem említett másik fele. A bevezetőben már előkerült a rejtélyes szörnyeteg, amitől az emberek (főleg a pozitív megerősítés kizárólagosságát hirdetők) általában irtóznak és úgy neveztem, hogy a kutya ösztönlénye. Képzeljük el, hogy az állatkertben a gorillát a rendkívüli klikkeres tudással bíró nevelője megtanította arra, hogy amikor oltást kell kapnia, kinyújtja a kezét a rácson és odatartja a dokinak. Ez nem mese, hanem valóság, ilyen van és érdemeiket nem lehet elvenni. Képzeljük el viszont ha a gorilla nem lenne rács mögött, hanem véletlenül kiszabadulna, meddig gondolkozna, mielőtt jobb esetben csak elszalad, rosszabb esetben törve-zúzva, nevelőjét eltaposva menne világgá? De a kutya biztos más, őt már háziasítottuk, meg kozmetikushoz hordjuk, velünk alszik... De amikor összetalálkozik a rivális kutyákkal, vagy zsákmányállatokkal, akkor ő sem olyan aranyos ugye? Képzeljük el, hogy a mama-papa dédelgetett kedvence képes vérre menő verekedéseket intézni vagy épp aranyos kis állatokat kegyetlenül szétmarcangolni. Mindez az ő világában teljesen normális, hiszen a zsákmányra vadászni kell, a fenyegető ellenséget pedig el kell űzni. Ezért mondják sokan, hogy a kutyát pórázon kell tartani, meg hogy a kutya viselkedése kiszámíthatatlan. Ez bizonyos szinten nem is baj, jobb az óvatosság. Azonban ha belemélyedünk a kutya lényének megismerésébe, akkor rájöhetünk, hogy nem is annyira kiszámíthatatlan, sőt mesteri módon, évtízezredek alapján kialakult természeti "bölcsességgel" bír a kutya, legyen yorkie vagy német juhász a külső csomagolása. Ismerjük meg, értsük meg, tanuljunk kutyául, ahelyett, hogy megpróbáljuk elfojtani, tagadni, szőnyeg alá seperni. A jó példák előttünk járnak. Nem is kell hozzá Amerikába menni, hiszen a Népszigeti Kutyasuli, Korom Gáborral az élén vagy új keletűbb márkanevével a Tükör Módszer szintén a klikkeres tanítással együtt (!) a kutya ösztönlényével is dolgozik. Természetesen vannak még néhányan, akik nem intézményesített kereteken belül, de a kutya ösztönlényét ismerve élnek, dolgoznak kutyájukkal, ők is megérdemlik az elismerést, legyenek akár egyszerű gazdik, akár munkakutyások.

Hogyan működik az ösztönlény? A természet nyers, olykor kegyetlen, de bámulatosan hatékony nyelvén. Csak néhány példa: hogy szól rá az anyakutya a kölykére, ha az túl erősen harapdál szopás vagy játék közben? Hogy védi meg az egyik kutya a másiktól a táplálékát? Mit tesz a csapat vezetője, ha valamelyik renitens csapattag a csapat rendjét, életét veszélyezteti? Valószínűleg a válaszok között nem fogunk találkozni a "pozitív megerősítés" kifejezésével. De náluk autentikusabb, profibb, hatékonyabb kiképző nem hiszem, hogy létezik. Érdemes lenne tőlük (is) tanulni. Egy megfelelő időben, megfelelő mértékben bekövetkező büntetés hatékonyságához nem fér kétség. Mit jelent a megfelelő idő? Leginkább azt, hogy éppen rajtakapjuk a bűnöst. Mit jelent a megfelelő mérték? Akkora, hogy legközelebb ne merje elkövetni a bűnt. Ha belegondolunk, ez elég nagy büntetést jelent, hiszen nem akarom fél perc, sem fél óra, sem fél nap múlva ugyanazért a bűnért újra megbüntetni, hanem azt akarom, hogy megértse hosszú távon, akár egy életre, hogy verekedést kezdeményezni a jelenlétemben, elszaladni, annak ellenére, hogy én hívom, kivenni a kisgyerek kezéből a csokit nem szabad, sem most sem máskor. A kutyavilágnak ezen a féltekén nincs helye érvelésnek, meggyőzéstechnikának. Két dolog működik: az elkerülés (pórázon van a kutya, vagy nem megyünk más kutyák, gyerekek közé) vagy a nem kívánatos tett egyszeri és hatékony büntetése.

A jó büntetés nem okoz károkat, nem okoz stresszt, a kutya értelmezni tudja és a jövőben elkerüli. Olyan ez, mint a forró kályha. Amikor a kisgyerek először megfogja, akkor sír egy sort, de legközelebb nem nyúl hozzá (esetleg még egyszer megpróbálja, de akkor is ugyanazt tapasztalja). Viszont félni sem fog bemenni a szobába, ahol a kályha van, mert egyértelműen tudja, hogy a kályha felülete a forró, azt nem szabad megérintenie egyébként senki nem haragszik rá, nem fenyegeti veszély.

De Kutyák mégis miért látni gazdájától rettegő, enyhébb esetben felemelt kézre hunyorgó, bizonytalan, feszült kutyákat, hogy ha a büntetés magában nem káros. A varázsszó a következetesség, vagy is esetünkben ennek a hiánya. Tegyük fel, szeretek gyorsan hajtani autóval. Ezt a törvény bünteti, traffipaxozó rendőrök által. Én tudom, hogy ritkán van traffipaxozó ellenőrzés, ezért továbbra is gyorsan hajtok, de stresszes vagyok, nehogy épp belefussak egybe. Ha belefutok, akkor pedig megbüntetnek. Ez tipikus példája a következetlenségnek. Az M1M7 közös szakaszán Budaörsön vannak fixen telepített sebesség ellenőrzők. Ott mindig betartom a szabályokat, mert ha nem, akkor 100%, hogy jön a büntetés. Ez következetes, kiszámítható, nem okoz semmiféle stresszt. Láttam viszont meglehetősen drága autókat elszáguldani mellettem ezen a szakaszon is. Ők hogy-hogy nem félnek a büntetéstől? Aki milliomos, annak a 30 netán 60 ezer forintos bírság zsebpénz. Ilyen a temperamentumos kutya is, akivel veszekszik a gazda, a kutya meg fel se veszi és csinálja tovább a rosszaságot. Tehát, ha büntetek, akkor legyek maximálisan kiszámítható, azaz következetes, továbbá akkora mértékű és olyan formájú büntetést alkalmazzak, ami tényleg igazán kellemetlen lesz a bűnelkövető számára. Ha a gyorshajtásért egy nap kalodában a város főterén lenne a büntetés, szerintem nem sokan hajtanának gyorsan a milliomosok közül sem. Itt viszont szándékosan nem írok többet és konkrétabbat, hogy hogyan büntessünk jól kutyát, mert ez egy nehéz műfaj, sok hibalehetőséggel. Érdemes elmenni egy kutyaiskolába, először megtanulni a pozitív megerősítést, a dicséretet, mert ezek nélkül önmagában a büntetés sem ér semmit. Majd utána, ha a kedves gazdi még nem elégedett, a kutyájával való viszonyát tovább csiszolhatja az ösztönlény megismerésével, az egyszerűbb "ösztönkezelési" technikákkal. Majd ha még ezután is úgy érzi, hogy nem kerek a világ (sokaknak ennyi már elég is), akkor nekiállhat megtanulni büntetni. Először szárazon, nem a kutyát, majd ha felkészült, akkor tudatosan, akár oktatói segítséggel meg fogja tudni büntetni a kutyát is, úgy, hogy többször ne kelljen. Utána pedig élvezhetik a kikerekedett világot és nem is kell foglalkozniuk a partvonalról acsarkodó gazdákkal és kutyáikkal, hiszen az ő kutyája nem fog kellemetlenséget okozni sem másnak, sem magának, ha csak nem a puszta létével váltja ki mások irigységét. Persze ez utóbbin is érdemes dolgozni és az arra nyitottaknak továbbadni a megszerzett tudást.

Konklúzió? Mindenki vonja le magának. Én csak egy kérdést tennék fel: Ha a kutya ösztönlényének megismerésével és egy igazi büntetés segítségével elérhetem azt, hogy a kutyám vidáman éljen velem együtt és minden körülmények között kézben tartható maradjon, akkor megéri-e a büntetés kivitelezése alatt félretenni 21-ik századi civilizált européer mivoltomat és elővenni a természet nyers, kíméletlen módszerét, majd utána boldog, kiegyensúlyozott párosként tovább létezni?

Ha erre a kérdésre valaki egy harmadik válasszal szolgál, miszerint a célt el lehet érni büntetés nélkül is, akkor leszünk igazán boldogok, mert akkor beköszönt egy új korszak, miszerint a kutya önmaga képes lesz kontrollálni az ösztönlényét, vagy esetleg olyan utat találunk hozzá, amely kifinomultabb, mint a természet ősi nyelve. Misztikusan hangzik, de ha az ember belemélyed és nyitottan áll a dolgokhoz, akkor sok misztikumot felfedezhet. Számomra egyáltalán nem valószínűtlen, hogy egyszer olyan kapocsunk legyen a kutyához, amelyről ma még csak álmodunk. Addig is amellett, hogy dolgozunk tovább, figyelünk, olvasunk, informálódunk, hátha valaki más úton indulva is eredményes és általa mi is előbbre juthatunk.

 

Büntetés vagy dicséret? - I.

2012.08.11.

(egy elég hosszúra nyúló általános kutyás és személyes élményekkel színezett) BEVEZETŐ

Az utóbbi időkben egyre inkább megosztja az embereket az a kérdés, hogy a tanítás, nevelés során használjunk-e büntetést avagy sem, legyen szó gyereknevelésről, kutyanevelésről, vagy akár lókiképzésről. A lehetőségeink korlátozottsága miatt mi a kutyanevelés témakörére szorítkozunk.

AmikorJack engedelmes sok éve először elmentem kutyámmal egy kutyaiskolára kezdőként, akkor különösebb magyarázat, indoklás vagy győzködés nélkül elmondták, hogy a fektetést úgy tanítsam, hogy a lábammal határozottan rátaposok a pórázra ezzel lekényszerítem a kutya nyakát, amin fojtó vagy szöges nyakörv volt az akkori "divat" alapján. Ezt nem nagyon kérdőjelezték meg, magától értetődően csinálta, aki odajárt. Ma, az évek távlatából, ez már elég szörnyen hangozhat a legtöbb embernek (bár sok hely van ma is, ahol hasonló módszerekkel dolgoznak), de akkoriban szemrebbenés nélkül alkalmaztuk őket és meglepő módon a kutyák tudtak feküdni, ülni, helyben maradni és a többi. Így is megtanulták. No persze azt már nem lehet mondani, hogy túlzottan élvezték volna ezt a fajta gyakorlatozást, de az tény, hogy valamilyen szinten működött. Később a haladó szemléletű kiképzők elkezdtek jutalomfalatot, illetve labdát használni. Ez úgy nézett ki, hogy miután megkapta a kutya a korrekciót szögesen, utána jutalmat is kapott a helyes végrehajtásért. Ezzel a módszerrel már el tudták érni az ügyes kiképzők, hogy ösztönerős kutyáik szívesen dolgoztak velük együtt. Majd idővel ahogy az életnek eme területére is betörtek a "haladó" nyugati szellemiségű irányzatok, elkezdett nőni azoknak a száma, akik már rossz szemmel nézték a kényszert, a szögest, a fojtónyakörvet. Hatékony módszereket még nem ismertek helyettük, de az igény megjelent. Közben szép csendben egy-egy kiképzői műhelyben elkezdődött a keresgélés, levelezés a távoli nyugattal és az új módszerek megismerése. Az új vonal legmarkánsabb képviselője a klikkermódszer lett. Magyarországon az elsők között kezdtem el klikkerezni a kutyámmal. Furcsa szerzet lehettem, mert ott volt az eszköztáramban a klikker mellett a szöges-, az elektromos-, és a fojtó nyakörv (talán nem szégyen bevallani, hogy régen ezeket az eszközöket is használtam). Ahogy elmélyedtem a klikker tudományában, teljesen új távlatok nyíltak meg előttem, ebben segítségemre volt Leczki Saci, illetve a népszigeti kutyasuliból Rudi és Nóri, akik ekkor már dolgoztak klikkerrel.

"Együttműködő, Jack engedelmes kezdeményező kutya, aki belső késztetésből akar dolgozni." Ezek akkoriban varázslatosan hangoztak számomra és a gyakorlat is igazolta: az eddig szögesen rángatott kutyám, elkezdett együttműködve tanulni velem. Úsztunk a gyönyörben a sok megtanított trükk és feladat mámorában, aminek a folyamatában a kutya és én is egyaránt szívesen vettünk részt. Vizsgáztunk, felléptünk, bemutatóztunk, kisfilmet forgattunk. Egyben biztosak voltunk, a klikkerrel valami olyanra találtunk rá, amely méltó arra, hogy leváltsa a pórázrángatós, kényszer alapú tanítást. Volt azonban egy nagy üröm az örömben. A kan kutyám más kan kutyát nem tűrt meg a közelében. Régebben ez nem zavart, magától értetődő volt ugyanis, hogy a kutyák felnőtt korukban agresszívek lesznek, főleg a kanok, meg az olyan fajták, mint a német juhász, rottweiler és hasonszőrű társaik. Valljuk csak be, még büszkék is voltunk rájuk, hogy bizony, ezek kemény kutyák. Most viszont, amikor bebizonyosodott, hogy még a legkeményebb kutyák is sokkal szívesebben és sokkal több mindent meg tudnak tanulni a pozitív megerősítésen alapuló klikkermódszerrel, már jobban illett volna a világunkba az a marcona kan kutya, amelyiknek valójában lelke és érző szíve van, nem csak gyilkolni akar. Ahelyett, hogy állandóan azt kelljen lesnünk, hogy mikor és hol bukkan fel egy másik kan, céllá vált, hogy megférjenek békében egymás mellett. Most mit tegyünk? Azt láttam, hogy Sacinál a sok felnőtt kutya, köztük a kanok is, együtt bandáznak. De mi van azzal a kutyával, amelyiket nem lehet odaengedni, mert verekedne? A megoldásra még várnom kellett.

AJack engedelmes saját kutyámmal való munka mellett ebben az időszakban tanfolyami csoportokat is vezettem kezdő gazdáknak. Náluk is megjelent az igény, hogy ne csak pórázon tudjanak a kutyáikkal dolgozni Miért nem lehet őket elengedni a kutyaiskolában? (Igen, aki most egy haladó szemléletű suliba jár annak látom az értetlenkedő arckifejezését, de a helyzet az, hogy régen - de néhol még ma is - a kutyaiskolákon tilos volt elengedni a kutyákat, kivéve ha egyedül gyakoroltál a bekerített pályán.) Így kiokoskodtam, hogyan is lehet ezt megoldani a szűkös eszköztárammal. A megoldás az volt, hogy a foglalkozás végén az agresszióra hajlamos kutyák kimennek, a többiek bennmaradhatnak egy kicsit bandázni. Ez így szép és jó lehetett volna egy darabig, de az agresszív kutyák gazdái között is volt olyan, aki jobban szerette volna, ha az ő kutyája is békésen játszhatna benn a többiekkel. Én, mint kiképző pedig tanácstalanul álltam a kérdésben, hiszen magam is épp ilyen gondokkal küszködtem a saját kutyámmal. Persze valami tudományos, szakértő válaszom biztos volt, amivel mentettem a becsületemet, de tény, hogy érdemi megoldásom ebben az időben nem volt.

AJack engedelmes klikker kapcsán volt szerencsém megismerni a Népszigeti Kutyasulit, ahol, mint később megtudtam, vannak megoldási próbálkozások az én hatalmas gondomra is. Nem részletezném, hogyan jártam hozzájuk rendszeresen és milyen képzések, tanfolyamok, saját kutyás foglalkozások során sikerült végül évek árán eljutni odáig, hogy homályosan megismerjem a kutya ösztönlényét, amely bizony egy komoly valami. Míg a klikker a végtelenségig letisztult, steril, már-már matematikai alapon kezeli az "alanyt", aki egyébként a kutya, addig az ösztönlény valami megfoghatatlan, misztikus szörnyeteg, ami szintén ott lakik a matematikai gépezet elvén működő kutya-alanyban. Ez a látszólagos ellentmondás sok helyen leveri a biztosítékot és a kiképzési szemléletek sokféle vadhajtását termeli. Ezzel pedig el is jutottunk a témánk lényegéig: Akkor most pozitív megerősítés mindenek felett, vagy valahol helye van a büntetésnek is? Mi igaz az egyszerű emberek régi "bölcsességéből", hogy a kutyát egyszer jól meg kell verni és utána majd tudja, hogy ki a főnök?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

 

Terelő tábor

2012.08.08.

A Szarvas Tanya Portelektől 2 kilométerre helyezkedik el. A településtől földes út vezet tanyavilágon, illetve az erdőn keresztül a terelőbázisig. Portelek egy csendes kis falu, amely közigazgatásilag Jászberényhez tartozik, de tőle jó pár kilométerre van. Jászberényhez pedig közel 350km-t kell utaznunk innen, Zalaegerszegről. Nem is lenne ezzel semmi gond, mert szeretek vezetni, a kutyák is szeretnek utazni, csak az üzemanyag és az autópályadíj ne lenne olyan horribilis összeg. Hétfő délután keltünk útra, kicsit később, mint eredetileg terveztem, de az utóbbi időben ezen nem lepődöm meg. Szinte mindenhová késve, vagy épp hogy időben érkezünk, pedig régen nem volt ez így. Tehát körülbelül fél háromkor elindultunk. Kivételesen semmiért nem kellett visszafordulnunk, sikerült mindent elsőre elpakolni, illetve egy részét nem is kellett mert alig pár nappal korábban jöttem haza egy előző táborból, így ki se pakoltam, amit nem volt szükséges. Jó meleg volt, de a menetszél, később pedig az enyhe légkondi kellemes utazási körülményeket teremtett. A völgyhíd előtt pár kilométerrel volt egy kis zűr, amin vagy fél óra araszolás után küzdöttük át magunkat. Mint azt a hosszú araszolás után megpillantottuk, egy kamion fordult teljesen keresztbe az autópályán, de úgy, hogy csak a leállósáv melletti árokparton tudtunk valahogy elmenni mellette, de még így is szerencsénk volt, mert a rádióban néhány perc múlva hallottuk, hogy teljesen lezárták a pályát és kiterelik a forgalmat. Innentől akadálytalanul repültünk úticélunk felé. Az M0 is szépen folyamatosan haladt, majd miután az M5-ről is lehajtottunk, tartottunk egy két perces egészségügyi pihenőt, ami közel három órás út után a kutyáknak is jól esett. Innen már csak kb. 60km-ünk volt vissza. A táj kezdett érdekessé válni, az út néhol széles egyenes, néhol szűk kátyus volt. Valószínűleg nagy vihar lehetett előttünk, mert nagy tócsákon loccsantunk át, és a mező felett szivárványban gyönyörködtünk.

Portelekig bátran hagyatkoztam a navigációra, majd onnét egy kis bizonytalanság után megtaláltam az első szép kék táblát, amelyből utána minden elágazásban volt egy. Ezek segítségével egyértelműen el tudtunk jutni a Szarvas tanyáig. Az interneten már láttam képeket, így tudtam, hogy körülbelül mire számíthatok. Igényesen felújított és új építésű épületekből álló tanya, jó sok birka, kedves házigazdák és sok-sok élmény várt ránk.

Amikor 6 után megérkeztünk már zajlott a terelés, így gyakorlatilag egyből be is csöppentünk a pályára Ganttal, aki életében először látott birkákat. Saci (Leczki Sarolta, leginkább mentőkutyázásból lehet ismerős, mint világbajnok, de számos kutyás tevékenység mellett a terelésben is jártas, és egyébként beauceronokat is tenyészt, Gant is nála született) vezényletével próbáltuk az élénk érdeklődését bizonyos szinten keretek között tartani, de ezen az első alkalmon inkább ismerkedés, és szintfelmérés volt a cél. A diagnózis pedig az volt, hogy Gantot érdeklik a birkák, ösztönös megnyilvánulásai is voltak, a magabiztossága, belső ereje viszont még fejlesztésre vár, ahogy majd rutint szerez. Mivel én is - egy-két rövidebb benyomáson kívül - most szereztem első tereléssel kapcsolatos tapasztalataimat, információimat, érdekes volt végig követni a többi kutya viselkedését is. Voltak köztük önállóbb, magabiztosabb kutyák és olyanok is, akik még nehezen kezdtek a megfelelő módon kontaktálni a barikkal. Ez a hét folyamán aztán jelentősen megváltozott.

Este finom vacsora mellett ismerhettem meg a társaságot, akik nagy része már ismerte egymást, illetve Gantot is, hiszen, amíg gazdát keresett, Sacinál és barátainál volt ideiglenesen. Családias hangulatban 10-15-en voltunk, plusz voltak, akik csak rövidebb időre, 1-1 napra jöttek. A kaja mindig nagyon finom volt és bőséges, helyben főztek házias ételeket. Egyedüli nehézségem az elején az volt, hogy valamiféle félreértés miatt későn derült ki, hogy én nem eszem húst, így a babgulyást csak korlátozott mértékben tudtam élvezni, de a második fogás máglyarakás volt, abból repetáztam is. Esténként viszonylag korán nyugovóra tértünk, mert minden reggel 6 körül elkezdtük a terelést. Nagyon meleg volt, 9kor már alig bírtuk a hőséget a pályán, muszáj volt a friss hajnali levegőben kezdeni. Pálya alatt egyébként egy hatalmas karámot értek, nem vagyok jó terület méretek megsaccolásából, de közel fél hektár lehetett körbekerítve.

A reggeli terelésen a mi feladatunk már a balanszolás volt. Saci elmagyarázta, hogy elméletben hogyan is képzeljük el: a nyáj, mintha egy torta lenne, amelynek a két felén osztozunk a kutyával. Én az egyik felén, a kutya pedig velem átellenben helyezkedik el, és amelyik oldalról a kutya közelít felém, én elé megyek és vissza küldöm vagy zavarom, majd ezután ha a másikon jön, onnan is, középen pedig dícsérem, így végül kialakul az az egyensúly, hogy én akármerre megyek, a kutya a nyáj velem átellenes oldalán ici-pici jobbra-balra mozdulással terelgeti felém a barikat. Ez az úgynevezett gyűjtő típusú terelés. (Szakértőktől elnézést, ha pongyola vagy pontatlan infókat írok, bízom benne, hogy senki nem az én beszámolóm alapján akar megtanulni terelni.) Tehát ott tartottunk, hogy Gantnak, aki lelkesen körözött a nyáj körül tudtára kellett hoznom, hogy a torta egyik fele az enyém, és csak a másik az övé, egymás vonalát pedig nem keresztezzük. Nem mondom, hogy nem jelentett kihívást, mert ez a kívülről egyszerűnek tűnő mutatvány bent az ösztöntől fűtött kutyával azért feladatot jelentett, de szerencsére Sacitól mindig kaptuk az útmutatást, így sikerült eljutnunk odáig, hogy mindig visszaforgattam Gantot, eleinte fizikai kontaktussal, majd - először csak jobbról - utasításra is. Valahol itt zártuk le az első reggeli tréninget. Laikusoknak talán meglepő lehet, hogy egy kipihent ösztönerős kutya is 5-10 perc gyakorlás után teljesen kipukkad, elfárad. Voltak olyanok is, akik már előttünk jártak, nem most láttak először birkát, így arról is képet kaphattam, hogy mi a cél, milyen irányba kell majd haladnunk.

Minden napra szervezett Saci egy bónusz programot a reggeli és esti terelés közé. Kedden ez őrző-védő volt Cofival (alias Rácz Attilla), aki amellett, hogy rendszeresen együtt dolgozik Saciékkal, segéd az érdi Eb-Dorádó kutyasuliban és benne van az idei FCI VB magyar válogatottban is. Ő egyébként segédelte is Gantot, mielőtt hozzám került volna. A hatalmas kánikula ellenére jó és hasznos program volt az őrző-védő, kaptunk ötleteket, milyen irányba mehetünk tovább Ganttal. Emellett élmény volt látni őrző-védőzni Costaud-t is, aki Gant apja és rendelkezik azzal a keménységgel és magabiztossággal, amit Gantból egyelőre kicsit hiányolok. Délutáni csendes pihenőre túl sok időnk nem volt, de talán az első napokban még annyira nem is hiányzott, mert hajtott bennünket az információéhség és a tanulni vágyás. Találkozhattam Gant anyjával, is, Soleil-el, akitől egy csomó dolgot örökölhetett Gant, mert nagyon hasonlítanak. Vékony, egyelőre talán kissé szukás fejét, füleit, bájos tekintetét... Mikor Saci kiengedte a 8 kutyáját és még csatlakozott hozzájuk innen-onnan egy-kettő, a nagy futkározás magával ragadta Gantot is. Tudni kell, hogy a beauceronok, legalábbis akiket eddig volt szerencsém megismerni, eléggé... hogy is fogalmazzam tramplik :) így nem ritka, hogy összeütköznek, vagy kicsit közel szaladnak el egymás mellett, amivel elsodorják egymást, így kifejezetten vicces dolog látni a sok fekete ördög kavargását. Általában akkor van csak baj, ha közéjük keveredik valami más fajta is, aki nincs felkészülve erre a stílusra. Öt-hat éve még talán kitértem volna rá, de ma már szerencsére ez a természetes nekünk is, hogy a sok kutya korra, nemre, vérmérsékletre tekintet nélkül jól összefért egymással. A népszigetis tábor mellett ez szintén egy olyan tábor volt, ahol - bár családiasabb létszámban, de teljesen természetesnek számít, hogy a kutyák szabadon vannak, kijönnek egymással és a gazdi tudják kezelni őket.

No de ugorjunk vissza a fő irányvonalhoz, a tereléshez hiszen kedd este is tereltünk... volna. No de egy olyan nyájat kaptunk, amivel még Darwin, Saci profi terelő border collie-ja is megizzadt, mert nem tartottak össze, nem tartottak az ember felé sem, hanem csak futottak szanaszéjjel. Így ez az alkalom nekünk kimaradt, sebaj, majd reggel.

Így a következő, reggeli edzés volt a harmadik. Az első volt az ismerkedés, a második a balance alapjai, a harmadik pedig láss csodát: a szinte teljesen meglévő balance. Itt nyert értelmet igazán a látens tanulás, mert gyakorlatilag edzésről edzésre léptünk egyet fel a lépcsőn, és amivel az előző edzésen küzdöttünk, amikben tanácsot kértem, kérdéseket tettem fel, azok a következő edzésen meg is voltak. Ez varázslatos élmény. Gant balanszolt, bár még egyáltalán nem finom mozgással, de vissza tudtam fordítani mindkét oldalról és szépen hozta rám a birkákat, bár még rendesen megizzadtam a munkában. Azt hiszem, ehhez az edzéshez tartozott az a kérdés, amit egy rutinosabb párost figyelve tettem fel: mégpedig mi kell ahhoz, hogy a kutya, ne csak az én határozott utasításomra forduljon, hanem akár nekem háttal is szépen önállóan hozza a nyájat. Láss csodát este már nem volt létjogosultsága a kérdésnek, mert előre nézve is dolgozott Gant úgy, hogy a pásztorbottal egyik kezemből a másikba jeleztem neki, hogy mit várok tőle. Persze ennyire simán azért nem ment, apróbb hibák folyamatosan voltak, de a lényeg az, hogy magabiztosan lépkedtünk felfelé a terelés elméleti lépcsőfokain. A szerda délelőtti program obedience volt, Urszó Béla obedience versenyző és Illés Anita, aki beauceronnal obediencezik, jöttek el hozzánk egy kis ízelítőt adni. Sajnos nagyon meleg volt, így túl sok bemutatóra nem volt alkalom, de pár dolgot azért így is megtudhattunk. Én mindenesetre már korábban célul tűztem ki, hogy az októberi magyar bajnokságon elindulunk kezdő szinten, ha sikerül, Árpikutyával és Ganttal is. Addig persze sok minden lehet, de célnak jó lesz.

A korai kelések, a sok program és a nagy kánikula kb. ekkorra kezdett kimerítőleg hatni rám, így jól esett egy kis csendes pihenő délután. Azt eddig nem is említettem, hogy mi a helyzet Árpikutyával, aki szintén ott volt velem, de feltételezhető vadászkutya felmenőire tekintettel nem erőltettem nála a terelést, pedig ki tudja, lehet, hogy neki is menne. A terelés időszakában ő szépen pihent a helyén, de azon kívül ő is ott volt velem és tette a dolgát, vagyis pofátlanul kunyerált, labdákat gyűjtött, ugatott és simogattatta magát. De egyébként teljesen jól viselkedett :) Amikor késő délután előtámolyogtam a sátramból láttam, hogy agility pálya is van feltéve, de épp a végére érnek a gyakorlásnak. No nem baj, úgy is lesz mit csinálnunk, hiszen jött az esti terelés. Elkezdtük tudatosan mozgatni a nyájat a pályán. Innen oda, oszlopot, karót megkerülni stb. Nagyon ráéreztem az ízére, szuper volt, hogy Gant segítségével irányítani tudom ezt a sok élőlényt. Az esti menü rakott krumpli volt, nekem külön kolbász helyett cukkinivel, nagyon finom volt és külön nagyon jól esett, hogy a különleges igényeimmel sem szenvedtem hátrányt, sőt! Csütörtökön is haladtunk tovább, egyre magabiztosabban felvettük a nyájat, mozgattuk a pályán mindenfelé, majd letettük őket legeltetni. Egy érdekes megfigyelést is tettem, mégpedig azt, hogy a befejezés furcsa módon hasonlít egy kicsit az őrző-védőhöz. Ott az utolsó fogásnál, ha a kutya megszerzi a zsákmányt, akkor azzal lefutunk és biztonságos helyre visszük, ahol várunk egy kicsit, hogy a kutya megnyugodjon. Itt a terelésnél is némiképp hasonló a vége. Rátereljük a birkát a kerítésre (én a kerítés mellett állok), a kutyát pedig lefektetem a birka mellett és ebben az állapotban megnyugszik a birka is és a kutya is meg persze a gazdi is jó esetben. Azért van ez így, mert a kerítés miatt nem fognak elmenni a birkák és a kutya meg fog bízni abban, hogy itt már nélküle is meg tudom tartani a nyájat, így megtette a dolgát. A napközbeni bónusz program frisbee volt, Szép András Európa-bajnok és Mihályfi Szandra vezényletével. Először mi, kétlábúak tanultuk meg a frisbee fogását, alapvető dobástechnikákat, majd egy csapatjátékot játszottunk (ultimate), ezután jöttek a kutyák. Mivel ekkorra már a folyamatos ter(h)elés miatt nagyon fáradtak voltak a kutyák, Saci azt javasolta, hogy a terelés idején kívül ne bóklásszanak, heverésszenek kint, köztünk, hanem tegyük el őket pihenni. Így úgy döntöttem, hogy Gantnak meghagyom az energiáit a terelésre, a frisbee-t pedig Árpikutyával próbálom ki. Megállapítottuk, hogy van tehetsége hozzá, csak gyakorlás kérdése. Miután ismét jól kidöglöttünk a melegben, jött az esti terelés, szerencsére Gant a hosszútávú fáradtságon kívül viszonylag kipihent volt, így tudtunk dolgozni. Teljesítménye alapján arra jutottunk, hogy a következő edzésen kipróbálhatjuk élesben is, odakint a mezőn, a hivatalos munkavizsga feladatokban. Így izgalommal vártuk a másnapot.

Ahogy terveztük, péntek reggel már kint dolgoztunk. A vizsga egy kb 3x3m-es karámból kihajtással kezdődik, aminek az ajtaját kinyitom, a kutyát mögé küldöm, ő pedig ezáltal rám tolja a birkákat. Kb. itt az elején egy kicsit el is akadtunk, mert Gant nehezen kerülte meg a karámot, és mire megkerültettem vele, a birkák már jó messze kiszaladtak (vonzotta őket a nyáj nagyobbik része is, amelyik kicsit messzebb legelészett). Többszöri próbálkozás és segítség után továbbléptünk a következő feladatra. Vittük a nyájat szlalomban, nyolcasban, legeltettünk, majd visszatereltük őket a karámba a vizsgán meghatározott koreográfia szerint. A végére Gant teljesen elfáradt. Ez azon is látszott, hogy a birkák alig tartottak tőle távolságot. Mindenesetre még egy-két napos gyakorlás, és akár fel is tudunk készülni a munkavizsgára. Azonban ez a péntek volt hivatalosan az utolsó napunk, napközben a csapat nagy része össze is pakolt és haza is mentek. Mi még maradtunk, szombat hajnalra terveztem az indulást, mert beneveztünk Dunakeszire, Móricz Matyi 2x2 napos őrző-védő segéd szemináriumára is. Így utólag már úgy gondolom, hogy a jóból is megárt a sok és ilyen fáradtan nem kellett volna. Szóval a többiek hazamentek, néhányan még maradtunk, de még hazamenetel előtt készítettünk egy nagy csoportképet. Küzdenünk kellett érte, mert sok kutyához kevés gazdi volt és tűző nap, de végül sikerült.

Délután pedig jött a háború. Az egész hetes tikkasztó kánikula méltó befejezéseként iszonyú dörgéssel, viharos széllel és jeges esővel érkezett az elemek harca. Kő kövön nem maradt, a könnyebb dolgokat a szél kapta fel, a nehezebbeket a víz mosta el, a még nehezebbeket pedig velejéig áztatta. A filagória alatt is, ahová a főhadiszállásunkat berendeztük, a nagy szél miatt szinte minden elázott. Ebben a nagy robajban Gant az asztal alá húzódott, ahová viszonylag kevéssé vert be a víz, Árpikutya pedig a maga laza céltudatosságával sétált ki-be, éppen ahol egy chips-es zacskót, vagy ropis dobozt vitt magával előbb a szél, majd a víz, ő szorgalmasan takarította, ami ehető volt, cseppet sem zavartatta magát a körülötte tomboló zivatartól. Miután a csata elmúlt megkezdtük a helyreállítást, szerencsére a sátrak magasan voltak, enyhe lejtőn, és fák alatt, szélvédetten, így azok jól bírták, viszont volt autó, amelyik laza homokban parkolt, a víz miatt jócskán belesüllyedt, és úgy kellett közös erővel kitolni. Amire csak később döbbentünk rá, hogy nincs villany és emiatt víz sem (villany hozza fel a kútból a vizet). Izzadtságtól ragacsosan, majd sártól cuppogósan ezek nem túl jó kilátások. Mint megtudtuk hat villanyoszlopot tört derékba a vihar. Kemény fából faragtak minket, így gumicsizmát húztunk és belevágtunk az utolsó, péntek esti terelésbe, ekkor már nem voltunk sokan, viszonlyag hamar végeztünk. Ganttal megkoronáztuk egész hetes munkánkat, mert nagyon koncentráltan és ügyesen dolgozott. Le a kalappal előtte és Saci előtt is, aki a nyolc kutyája és a két éves Levi mellett mindenkivel türelmes, segítőkész volt és végigkormányozta ezt a szuper tábort. Este gyertyafénynél vacsoráztunk és maradék itatós vízben mosakodtunk, majd nyugovóra tértünk.

Másnap kora hajnalban indultam, hogy odaérjek Dunakeszire. Nyűgösen, fáradtan vágtam bele a következő programba. A tanyavilág, az egész hetes családias hangulat után furcsa volt a város és a szeminárium. Alapvetően nem volt rossz, de mégsem tudtam úgy hasznosítani, ahogy egyébként lehetett volna. Mindenesetre végigcsináltunk, Matyitól is sok okosat tanultunk, Gant és Árpikutya is őrző-védőztek, de rajtuk is látszottak az egész hetes igénybevétel nyomai.

Csupa jó élménnyel gazdagodtunk. Csodálatos természeti környezet, aminek a közepén fullextrás tanya, kedves és figyelmes házigazdákkal, akik tényleg odafigyeltek és nyitottak voltak a vendégeik igényeire. Saci rendkívüli teherbírásról és idegrendszerről tett tanúbizonyságot. Hiszen, mint egy két éves gyerkőc édesanyja, nyolc jelenlévő kutya gazdája, egy terelős tábor oktatója és egyben főszervezője állt helyt egyszerre, és nem is akárhogy, hiszen mindannyiunknak segített és a rendelkezésére állt, végig türelmes és segítőkész volt. Nem sok olyan emberrel találkoztam, aki ennyi energiával bír. A társaság is szimpatikus volt, a kutyákkal együtt. Jó volt látni a sok beauceron-t, szélesebb képet kapni a fajtáról, továbbá megismerni Gant rokonságát. Rengeteget tanultam, nem csak terelésről, hanem sok egyebet is. Bízom benne, hogy még lesz hasonló lehetőségünk a jövőben is.

Teljes galéria: Terelő tábor - Szarvas Tanya - 2012.07.30. - 08.05.

 

Városi séta

2012.07.18.

Tettünk egy kis kiruccanást városunk központi parkjába Ganttal. Délelőttönként fakultatív harcművészeti edzéseken szoktam részt venni a Vizslaparkban, ahová ma elkísért Gant is. Amíg az edzés tartott, addig egy fa alá lefektettem, ő pedig egy darabig figyelte az eseményeket, majd eldőlt pihenni.

Azt kell tudni a helyről, hogy kedvelt kutyasétáltató övezet, hiszen a belvárosban a legnagyobb zöldterület. Így a környékbeli tízemeletesekből, de még a belvárosi lakásokból és családi házakból is erre veszik útjukat a kutyasétáltatók. Kijelölt futtató nincs, elvileg szabadon nem lehetne engedni a kutyákat, de közteresek ritkán vannak.

Összességében a tapasztalataim nem túl szívderítőek, persze lehetnének rosszabbak is. Egy tisztáson edzettünk, mely szélén egy kavicsos gyalogút vezet, én kicsit beljebb, kb 6-8m-re egy fa tövébe fektettem Gantot, és mellé tettem a táskámat. Miközben ment az edzés, időről időre jöttek kutyák, általában maguk mögött vonszolva a gazdáikat. Volt amelyik nem vette észre Gantot, hanem erőlködött tovább, volt olyan, amelyik nekifeszülve ugatott és a gazda vonszolta tovább, olyan is akadt, amelyik a lehető legnagyobb távolságot tartva, borzolva "bubogott" a füle botját sem mozgató kutyámra. Később egy három növendék kutyából és gazdáikból álló társaság érkezett. A kutyákat egy kicsit arrébb elengedték, ők pedig heves szaladgálásba kezdtek. Gant felfigyelt rájuk, de azok nem vették észre, csak jó pár perccel később. Akkor a gazdák hívása ellenére odaszaladtak a fekvő kutyámhoz, összeszaglásztak, majd továbbálltak. Talán ők számítottak a nap pozitív tapasztalatának.

A történet még nem ért véget, mert haza is gyalog mentünk. Még a parkban hazafelé sétálva történt a mai "kedvenc" eseményem, mikor is feszes pórázon két lábon acsargó kis kutya gazdája tőlem kb 20m-re próbál udvariasnak nem nevezhető stílusban meggyőzni a póráz használatáról, miközben Gant laza, nyugodt testtartásban tíz centivel a hátam mögött jön velem már jó ideje, még csak nem is bóklászott szabadon. Egyébként nem kereszteztük egymás útját, egy másik úton haladt el a kedves gazdi tőlem 20m-re, Gant pedig rájuk sem nézett. Ilyenkor elszomorodom azon, hogy az emberek ennyire messze állnak attól, hogy szembesüljenek saját helyzetükkel? Nekem is volt kutyám, amelyik agresszívan viselkedett, de nem jutott eszembe, hogy emiatt másokat támadjak, hanem hosszú utat bejárva, de találtam segítséget és végül megoldást.

Tartunk tovább hazafelé, kutyámon póráz, amit időnként a kezemben tartok, máskor rádobok a hátára. Ha kisgyerekkel jönnek, vagy idős emberek, akkor megfogom a póráz végét, egyébként hadd vigye Gant. Ő végig szépen mögöttem jön, nem kell rászólnom, vagy letiltanom, tudja a dolgát. Kis palotakutyát vezetnek pórázon, még a közelébe sem érünk, a kutyát már ölbe vették, és húzódnak be vele egy kis keresztutcába, mi rájuk se hederítünk, mögöttünk hallom a flexi kattanását, ahogy a kiskutya talajt ér és indulna meg.

Sokszor elgondolkozom, hogy mivel, hogyan tudnánk segíteni ezen az elszomorító helyzeten. Nyilván nem teljesen alaptalan, hogy a kiskutyákat felkapkodják, sem az, hogy félnek a szabadon lévő kutyáktól, de mégis szomorú. Azt nem is írtam de szerintem hozzátartozik, hogy természetesen az összes kutya jócskán el van hízva.

De jó lenne, ha ezeknek a gazdiknak többet meg tudnánk mutatni a kutya lényéből. Ha elkezdenének tudatosabban élni a kutyájukkal, nekik is teljesen más élmény lehetne egy egyszerű séta is. Viszont, aki tudja, hogy mit jelent az U-folyamat, az már közbe is vetheti, hogy a boldog tudatlanság, és a tudatos magabiztosság között ott az U alak mélye, amin nehéz keresztül jutni és sokan nem is próbálkoznak.

Őszintén szólva nem jött meg a kedvem a városi sétákhoz, mindenesetre gondolkozunk azon, hogy hogyan lehetne propagálni a "szabadon jól nevelt kutya" fogalmát, anélkül, hogy félelmet vagy ellenszenvet váltson ki a történetemben említett és hozzájuk hasonló gazdákból. Ehhez akár ötleteket is várunk, de ha hasonló vagy más kimenetelű tapasztalatotok van, azt is nyugodtan írjátok meg!

 

Új fejezet?

2012.07.13.

A blogolást kiszorítja a facebook. Azért még teszek egy kísérletet a Krisz-Foto blog feltámasztására. Amióta Jack itt hagyott bennünket nem sokat írtam. Az élet azonban ment tovább. Jött a tavasz, indult a kutyaiskola. Egy darabig csak három négylábú várt haza, aztán időközben bővült a létszám Ganttal, a 16 (már 17) hónapos beauceron kannal. Tavaszt követte a nyár, a gébárti kutyás tábor, és még majd jön több másik, meg jó pár szeminárium. Unatkozni mostanában sincs időnk.

Lehet, hogy a jövőben majd ismét részletesebben dokumentálom majd a mindennapjainkat, de az is előfordulhat, hogy nem. Mindenesetre ma készítettünk néhány akciódúsabb képet az ebekről. A csoportképet nézegetve újra és újra öröm és szomorúság keverékét érzem.

Megtekintve: 819

Megtekintve: 772

Megtekintve: 767

Megtekintve: 774

Megtekintve: 737

Megtekintve: 757

Megtekintve: 749

Megtekintve: 770

Megtekintve: 767

 

Összesen 35 kép tartozik a cikkhez.

Tekintsd meg a többit is!

 

További cikkek a jobboldali menüből hívhatók elő.

Friss bejegyzések

összes cikk

 

Friss galériák

     

    Címkefelhő

     

    Linkek

     

    Legnézettebb képek

    Megtekintve: 2442

    Megtekintve: 2425

    Megtekintve: 2087

    Megtekintve: 1990

    Megtekintve: 1981

     

    Legnézettebb galériák

     

    Kontakt, info